Józef Wittlin: Az én Lwówom (Mój Lwów)
Riverdale, New York, 1946 május 1. Sajó Tamás fordítása
Behunyom szemem, és hallom, miként konganak Lwów harangjai, mindegyik más-más hangon és ritmusban. Hallom, ahogy a Vásártér kútjainak csobogása elvegyül a tavaszi eső által tisztára mosott fák susogásával. Mindjárt tíz óra, s olyan csönd ül a városon, hogy lépteikről felismerem, akik az éjszaka órája előtt hazafelé sietnek. Felismerem azok lépteit is, akik már rég nem járnak. Az árnyékok azok, akik végigkopognak cipősarkukkal a járdák sírkövein.
Behunyom szemem, és látom a sokaság áramlását a Korzón, a városi színháztól a Légiók utcáján át a Takarékpénztárig, s innen a Mikolasch utcán tovább. Egy szűk átjárón át kitódulnak a Szűz Mária térre, elhaladnak a George hotel előtt, s befordulnak az Akadémiai utcán, végig, a Pilecki-gyógyszertárig. Ott megfordulnak, s lassan, ritmikusan, akár egy hullám, visszatérnek a városi színházhoz. A holtak az élőkkel együtt sétálnak. A holtak megállítják az élőket, és tüzet kérnek tőlük. Dandyk csapják a szelet a krinolinszoknyás dámáknak, akik már régóta árnyak csupán. Az árnyak korzója.
A halálban megbékült ellenfelek barátokként, kart karba öltve járnak. Elidőznek az utcasarkokon, ahol gesztenyét sütnek a füstölgő vaskályhákon. A kályhák fölött petróleumlámpák égnek, üvegükre festett vörös kereszttel. Az osztrák dragonyosok, ásító szemüregükben monoklival, megpendítik sarkantyújukat, ahogy kilépnek a Sotchek cukrászdából a Szűz Mária téren, üdvözölve a suhogó selyemben elhaladó énekesnőket.
Az 1918-as Szics ukránjai karonfogva mennek Lwów lengyel védőivel, a „sasfiókákkal”. A Szokol szellemei szorosan együtt haladnak a Hasmonea csapat zsidó futballistáival. A sokaság növekszik. A mellékutcákból tűzoltók érkeznek, felvágott nyelvű cselédek, akik a kapuk előtt állva kelepeltek, kisasszonyok, akik még magával Grottgerrel táncolták a keringőt az ünnepi bálon, és primadonnák, akik Offenbach első operettjeiben léptek fel. Az egész aranyifjúság, aki csak Lwówban járt-kelt az évszázadok során, most mind a Korzóra özönlik. A fekete hullámzás kicsap az úttestre, s a Mickiewicz-emlékmű felé nyomul.
A sokaságból rizsporos parókájú, rövid szalonkabátos ficsúr válik ki, s megáll a Mickiewicz-oszlop mellett, amelynek lépcsőin már felsorakozott az egész Szent Cecília kórus. Mozart fia üdvözli az élőket és holtakat. Botját a magasba emeli, s a Szűz Mária téren, amelyet immár teljesen megtöltött a hallgatag tömeg, felcsendül egy dal 1914-ből: „Esős, komor nap…”
A Dittmar és Co. ház tetején ekkor kigyullad a fényes felirat: BAJKA. Kigyullad, majd kialszik. Hirtelen fülsiketítő füttyszó harsan. Sacher-Masoch és Tauer rendőrkapitány jelt adnak a Walowa utcán rejtőzködő lovasrendőrségnek. Már hallani is a patkócsattogást a kövezeten. A rendőrség karddal oszlatja szét a tömeget. A szétszórt árnyak csöndben szóródnak szét minden irányban, majd ismét egymásra találnak, összetömörülnek, s újra megindul a menet a Korzón, a méltóságteli ritmikus hullámzás, a nyugodt séta. A hallgatag árnyak a városi színház felé haladnak, ahol megfordulnak, s ismét az Akadémiai utca felé áramlanak. És egyre csak így mennek és jönnek, jönnek és mennek, a végtelenségig, a napok végezetéig.
Sajó Tamás
Az a Lwów, amelyre Józef Wittlin lwówi-lembergi lengyel és német nyelvű zsidó író így emlékszik vissza közvetlenül a háború után, még ma is létezik. A hetven éve furcsa Csipkerózsika-álomba merült város középkori és barokk utcái éppúgy kanyarognak, mint annak idején, vasárnaponként ugyanúgy hullámzik rajtuk a tömeg a városi színháztól az Akadémiai utcáig és vissza, mint akkor, s még az árnyakkal is könnyen találkozhatunk: a hámló vakolat alól előtűnő lengyel és jiddis feliratokkal, a házfalakba beépített örmény sírkövekkel, a kapufélfákon az egykori mezuzák üregeivel, s az Arany Rózsa zsinagóga vagy a városon kívüli janówkai munkatábor gyomlepte romjaival.
Lwów, Lemberg, Lemberik, Lviv, és sorolhatnánk még egy tucat nevét az itt élt tucatnyi nép nyelvén, mindig valahol a világok között helyezkedett el: egyszerre volt a titokzatos kelet és a vágyott nyugat, Európa legkeletibb határvárosa és egyben kapuja, ahol francia és olasz énekesek léptek fel a bécsi mintára épült ragyogó Operaházban, a Krímből jött örmény, tatár és karaita kereskedők éltek az Operaház mögött, és a Régi zsidó utca lakói Bécsben iskoláztatták fiaikat. A háborúval etnikai sokszínűsége megszűnt, de utcái és házai még ma is őrzik e különös történelem lenyomatát.
Ezt a sajátos történelmet és sokszínűséget szeretnénk röviden áttekinteni a következő két alkalommal.
A szerző művészettörténész, a Wang folyó versei blog szerzője
