Szegő Dóri / 2009. július 11.
Június 7- én harmadik alkalommal látogattunk az érdeklődőkkel a Kozma utcai zsidó temetőbe. A régi pesti zsidónegyedből induló kultúrtörténeti barangolásaink történetét egyre különlegesebbé tette, hogy teljesen spontán, alulról szerveződött tovább: a sétákon résztvevők ajánlották az újabb és újabb helyszínötleteket. Amikor 2006-ban sétálni kezdtünk, nem is gondoltuk, hogy éveken át ekkora érdeklődésre számíthatunk.
Hálás helyzetben vannak azok a szervezők és sétavezetők, akiknek közönsége nem csak ellátogat a programokra, hanem beszáll az ötletelés folyamatába, és előre be is jelentkezik az újabb és újabb programokra! Sétáinknak mára kialakult egy kis törzsközönsége, az ő, és az új résztvevők ötletei alapján bővítettük a helyszíneket, és jutottunk el az Újlipótvárosba, az egykori nemzetközi gettó területére, a Józsefvárosba, a Kozma utcai, a Salgótarjáni úti és a Csörsz utcai zsidó temetőkbe.
Úgy érzem, a töretlen érdeklődés elsősorban a helyszínek érdeme. Egyrészt a temetők rejtélyes, ódon hangulatának köszönhető, másrészt annak a szomorú ténynek, hogy ezekre a varázslatos helyszínekre ilyen elhagyatott állapotban, a huszonnegyedik órában találtunk rá. Részben az elhagyatottság teremti azt a különös atmoszférát, ami oly sokakat vonz; hiszen a sok évtizedes mellőzöttség konzervált is: a múlt elfelejtett emlékeinek még mindig nagyobb esélyük volt a túlélésre, mint azoknak a helyszíneknek, tárgyaknak, épületeknek, amelyekkel az aktuális korok szereplői kalkuláltak – mint azt a zsidó negyed esetében látjuk. A zsidó negyedben sétálni számomra olyan, mint egy azték városban a konkvisztádor érkezése után. A zsidó temetőkben pedig olyan, mintha éppen egy olyan régészeti leletre bukkannánk, melyet elkerültek a hódítók. Ez egészen különleges élmény.
Sajnos ez sem teljesen igaz: a zsidó temetőket sem kímélték az önjelölt sírrablók és az antiszemita rongálók. Ennek legszomorúbb példáit a Salgótarjáni úti zsidó temetőben láttuk, ahol a nagyszabású mauzóleumok közül jó néhány tátong felnyitva, kifosztva, megszentségtelenítve – a zsidókkal szembeni sztereotípiák szélsőséges tükreként. A sírrongálók bizonyára azt hitték, hogy a Királyok Völgyének mintájára a zsidó sírokban drága arany- és ékszerleletekre bukkanhatnak. Elkeserítő a butaság és rosszindulat e szélsőséges megnyilvánulása, engem mégis jobban elszomorít a zsidó oldalon fel nem vállalt felelősség: az a tény, hogy ezek a felbolygatott sírok – többen így emlékeznek – évek óta állnak fedetlenül.
Ezek a szomorú példák. Általánosságban mégis azt mondhatjuk, hogy a halottakat és emlékköveiket a természet megóvta a rossz szándékú élőktől. Egy ideje azonban éppen a természet fojtja meg őket. A természet, a sírrablókkal ellentétben nem válogat: korra, rangra való tekintet nélkül dönti le a kultúr- és művészettörténeti szempontból óriási értékű és a kevésbé értékes, de a maga nemében éppolyan autentikus sírokat. A felelősség sokakat terhel ezért. Megosztott felelősség esetén kézenfekvő megoldás az egymásra mutogatás. Bár a temetők esetében még csak mentegetőzni sem kell, mert a halk civil felháborodáson kívül nincs felelősségre vonás.
Felfedező sétáink eredménye, hogy – akárcsak egykor, a zsidónegyed ügyében – elkezdődött egy spontán, civil mozgolódás a temetők védelmében. Jó volt megtapasztalni, ahogyan mindenkinek megmozdult a fantáziája. Végiggondolta lehetőségeit, személyes csatornáit, melyeken elindulhatna egy-egy sír megmentéséért. Valakinek eszébe jutott, hogy felhívja a Magyar Fotográfusok Háza figyelmét névadójuk, Mai Manó sírjának szomorú sorsára. Más felajánlotta, hogy a Fővároshoz és a BKV-hoz fordul Balázs Mór az összeomlás szélén álló, klasszicista sírboltja ügyében. A sírbolt művészeti értékét tekintve kevésbé jelentős, annál inkább az ember, akinek emléket állít: Verőczei Balázs Mór, a Budapesti Villamos Városi Vasút Részvénytársaság első vezérigazgatója volt, ő fektette le a budapesti tömegközlekedés alapjait, az első villamosvonalakat, és álmodta meg a kontinens első földalattiját. Ferenc Józseftől nemesi címet kapott mindezért.
A sír legérdekesebb része a címer, mely heraldikai ritkaság: egy cikázó villám, egy alagútba futó sínpár és egy szárnyas kerék. A pályája csúcsán elhunyt szakembert az akkori városvezetés még gyászolta, a mai már elfelejtette. A virtuális magyar zsidó pantheont folytathatnánk a Nyugatos Osvát Ernővel, akinek a Kozma utcai temető egyik végében megbújó sírját alig lehet megtalálni a borostyánerdőben.
Sétáinkon született egy együttműködés is: részt vett a Magyar Pantheon Bizottság egy tagja, aki épp egy virtuális magyar pantheon megalkotásán dolgozik, melybe szeretné bevonni a budapesti zsidó temetők neves halottait is. A temetők feltérképezéséhez kérte segítségünket. A sétálók felvetették, hogy létre kellene hozni egy önkéntes akciócsapatot, egy-egy sír rendbetételére. Sok a lelkes jelentkező. A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület tervei között szerepel egy guide-jellegű kiadvány megjelentetése, mely segít eligazodni a budapesti zsidó temetők őserdejében.
A zsidó temetőben, a Béth Hácháimban, azaz az élők házában nincs rátemetés. A sírt egyszer kell megváltani –a halott lelke tovább él, a sír az ő tulajdonává és jelképévé válik. Ennek a hálás szokásnak köszönhető, hogy noha az ország zsidóságának nagy részét elpusztították, a többszázezer halott nyughelyéül szolgáló temetők mégis reprezentálják az egykori budapesti zsidóság történetét és rétegződését. A századfordulós emancipációt vagy az ettől való elfordulást, a virágkort és a szomorú végkifejletet. A temetők mementók is tehát, némán néznek farkasszemet a holokausztról való, sok évtizedes hallgatással.
Nem csak a hagyományos zsidó jelképek, a kohanita kéz, a lévita kancsó vagy Júda oroszlánjai olvashatóak szimbólumokként, hanem maguk a sírok is. Megjelenítik a rejtőzködés vagy a megmutatkozás vágyát, a hagyományőrzést vagy az újító szellemet.
Üzeneteket hordoznak, ezáltal gazdáik valóban tovább élnek. Jó lenne, ha minél többen tisztelnénk őket.
