2008. július / Porosz Péter
Szép számmal várakoztunk május 4-én délután a budapesti Kozma utcai zsidó temető főbejáratánál. Az érdeklődők a MAZSIKE szervezésében már bevált városjáró séták újabb programján vehettek részt. Még az idő is - bár néha kicsit borongós volt - sétára invitált.
Idegenvezetőnk – Szegő Dóri – alaposan felkészült. Találkozásunkat megelőzően több alkalommal is felkereste a sírkertet, így jól eligazodott a síremlékek labirintusában. Dóri bevezető előadásából megtudhattuk, hogy a temetőben 300 ezer – nem tévedés! – zsidó földi maradványa fekszik. A temető létrehozásához 1870-ben kapott engedélyt a budapesti zsidóság, de csak 1893-ban nyílt meg. Ide temették később a korábban Budapest más – különböző okok miatt felszámolt, megbolygatott - zsidótemetőiben nyugvókat is, akiknek földi maradványai számára a zsidó hagyományoktól eltérően – kényszerből - itt ismét, s remélhetően végérvényesen pihenőhelyet találtak. A vészkorszak idején a budapesti gettóból sajnos csak egy módon lehetett – legálisan – kijutni. Csak rövid ideig engedélyezték, hogy Budapest ostromát megelőzően a megpróbáltatások, szenvedések miatt elhunytak a Kozma utcában leljenek „utolsó menedéket”.
Sétánk több érdekesen megépített, kialakított családi sírbolt előtt vezetett. Láthattunk Zsolnai kerámiából készültet, különböző jelképekkel díszített – pl. oroszlán, liliom, szomorúfűz – síremlékeket. Ellátogattunk pl. a rabbik közül Oppenheimer Dávid rabbi, Dr. Ádler Illés főrabbi, Dr. Kohn Sámuel főrabbi (a rabbiképző létrehozója), Scheiber Sándor (tudós és professzor, az Országos Rabbiképző volt igazgatója), majd Verőczei Balázs Mór (a budapesti tömegközlekedés megteremtéséért tett sokat), Hajós Alfréd (építész, az első magyar olimpiai bajnok), Osvát Ernő ( a Nyugat szerkesztője), Mai Manó (fotográfus-művész ), Szép Ernő (költő, író, színpadi szerző), Kellér Andor (író, újságíró), Kellér Dezső (kabarista), Kabos ( Kiskabos ) László (színész), Komjádi Béla (sportújságíró, vízilabdázó), Reinitz Béla (zeneszerző), Baumhorn Lipót (23 zsinagóga megépítése fűződik nevéhez ) nyughelyeihez. Elzarándokoltunk a mártírhalált halt Szenes Hanna márványtáblájához is (aki Izraelben kapott díszsírhelyet), s sok ismert zenész, színigazgató, nótaköltő, festőművész, sportoló síremlékét láthattuk. A felsorolás természetesen nem lehet teljes, oly nagy területet jártunk be.
Gyakran hihettük, hogy emberkéz által érintetlen erdőben barangolunk. Ám ünneprontás nélkül meg kell jegyezni, e szépség lehangoló is volt, hiszen mindez azt jelentette, a temető jó része gondozatlan, s emiatt helyenként járhatatlan. Nyilvánvalóan a rokonok, ismerősök már nincsenek köztünk, így nincs, aki ápolja, gondozza a sírokat. Azok lassan-lassan az enyészeté lesznek. Még megdöbbentőbb volt látni a sok földön heverő, ledőlt síremléket. Nem tudni, mi okból, nem tudni, minek „köszönhetően”, s legfőképp nem tudni, miért nincs figyelem arra, hogy legalább helyrehozzák azokat.
A séta vége felé többen meglátogatták ismerőseik, rokonaik nyughelyeit. Néhányan elhelyeztük az emlékezés köveit a vészkorszak Magyarországon és a megsemmisítő táborokban elpusztított áldozatainak emlékhelyénél. Felkavaró, megrázó volt látni, hogy a márványba vésett nevek mellé (közé) nagyon sokan ceruzával, filctollal írták fel ismerőseik, barátaik, hozzátartozóik neveit, azokét, akik nem kerülhettek fel hitsorsosaik mellé.
A három órás „tanulmányi” séta végén kicsit fáradtan, de mégis elégedetten ballagtunk a kijárat felé: sok mindent láttunk, sok új információval lettünk gazdagabbak.
