A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület évente két díjat oszt ki, melynek átadására legutóbb az egyesület 2010. február 27-én a Gundel étteremben megrendezett Purim bálján került sor.
A „Magyar Zsidó Kultúráért” díj 2009-es kitüntetettje Bächer Iván író, az Újlipócia című könyv szerzője. A „Várhegyi György-díj, a Magyar Zsidó Oktatásért” 2009-es kitüntetettje a zsidósággal kapcsolatos tévhitek eloszlatásáért küzdő Haver Alapítvány.
A díjakat Kirschner Péter, a Mazsike elnöke adta át. Bächer Iván munkásságát Deák Gábor, a Mazsike elnökségi tagja, a Haver Alapítványét Olti Ferenc a Mazsike elnökségének tagja méltatta. Az alábbiakban a két laudáció szövegét közöljük.
Ha én ezt egyszer a Bächernek elmesélem…
Deák Gábor
Megyek a Pozsonyi úton, Lipócia főutcáján. Néha – nem, ez így nem igaz, inkább gyakran – megállok beszélgetni. Csúcsidőben egy sarok, minimum 30 perc. Jó, hát nem mindig érdekel mindenki, de Böhm nénit nem fogom megsérteni, no meg Halász urat sem, nem beszélve azokról, akiknek ugyan még a nevét sem tudom, de persze ismerem őket. A színésznő unokahúgát, aki az utcára jár cigizni, vagy a mindig rosszul parkoló adjunktusnőt, aki halottakból operál ki még hasznosítható szerveket.
Minderről csak azért ejtettem szót, mert Lipócia egyik első örökös állampolgára, történeteinek megelevenítője, Bächer Iván kapja a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület a „A Magyar Zsidó Kultúráért” 2009. évi díját. Jogosan, hisz nélküle nem lenne teljes Lipócia falvának élete.
Mesélik, hogy már a múlt század húszas éveitől éltek itt zsidók és nem zsidók: dolgoztak, szerettek, barátkoztak, vitatkoztak, de nem volt senki, aki mindezt megörökítette volna. A legendává vált történetek csupán szájhagyomány útján terjedtek. Ezt a soha nem volt „idilli”, régi világot szakította meg cezúraként a negyvenes évek közepén a háború. Nemzetközi gettó, lövések a Duna-parton, Wallenberg és Perlasca, Weisz Artúr és Golopenza Illés, a református templom, a pincék, a Szt. István körúti nyilas ház, tényleg csak címszavakban a magyar zsidó történelem a Holokausztban.
Kirschner Péter, Deák Gábor, Bächer Iván és Olti Ferenc
Bächer Iván 1957-ben született Budapesten, és mint írásaiból is kiderül a Wekerle-telepen. Pontosan nem is tudom mióta él Lipóciában, de ma már olybá tűnik, időtlen idők óta. Iván 1981 óta publikál, az Élet és Irodalomban és számtalan más napi- és hetilapban. Egy évtizeden át történelem tanárként kereste kenyerét. Íróként több tucat könyvet jelentett meg, A „Kutya Mandovszky” című művében saját családjának és azok oldalági leszármazottainak történtét írta meg. Egy kritikusa szerint: „az olvasó folyamatosan kapja a családtagokra vonatkozó információkat, ki mikor, hol és miért született, így azután az az érzése támad, ha a szerző akarta volna, igazi, több generáció életén átívelő, hagyományos családregényt gyúrhatott volna a rövid történetekből. Ám Bächer Iván ambíciója nyilvánvalóan nem ez volt. Nála ugyanis nem a nagy összefüggésekre, a folyamatosságra esik a hangsúly, hanem mindig az itt-re és a most-ra. Ezért válik egy-egy jelentéktelennek tűnő epizód előbb vagy utóbb hangsúlyossá, fontossá…”
Ivánnal könnyű találkozni. Mindenhol ott van: az utcán, a Firkász söntésében, a Pikoló teraszán vagy éppen a Láng Téka Könyvesboltban ahol, ha kérjük, a nevét is beírja egyik általunk frissen vásárolt könyvébe. Megvan az a jó tulajdonsága, hogy mindenkit meg tud hallgatni, tud hallgatni, hogy minden érdekli, ami velünk történik. És ez nekünk, lipóciaiaknak nagy mázli. Mert velünk él, mert részese örömeinknek és bánatainknak, mert meghallgatja történeteinket és főleg azért, mert meg is írja őket. Így válnak a mi „kiscsaládi”, gyakran jelentéktelennek tűnő, sztorijaink egy közös történetté, a magyar zsidó hagyomány részévé. És mi zsidók igazán tudjuk, hogy milyen fontos a hagyományteremtés...
Krónikás ő a szó legnemesebb értelmében: Lipócia krónikása, mindennapjaink része és megörökítője. Az ő megfogalmazásában történeteink igazi irodalommá nemesednek, a magyar irodalom részévé válnak. Hányan és hányan élünk itt, akiknek a szombati Népszabadság hétvégi melléklete jelentette az egész hét legizgalmasabb 10 percét - amíg elolvastuk az a heti Bächert. Már reggel erre ébredtünk, igaz lehet rossz hetünk volt, sok a bosszúság, a kellemetlenség, de sebaj: itt a szombat, egy jó kávé és egy jó kis Bächer-írás.
Egy német szobrász, hogy ne felejtsük azokat a zsidókat, akik köztünk éltek és a Holokausztban elpusztultak, kitalálta a botló köveket. Ezek a földön elhelyezett apró réztáblácskák emlékeztetnek az elpusztult zsidókra. Szűkös szöveg: név, születés, itt lakott, ez volt a foglalkozása, itt vagy ott ölték meg. Egy emberi élet halvány emlékei a lábunk alatt…
Bächer Iván apró kis történeteivel számtalan botló követ helyezett el a magyar irodalom országútján. És ezt a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, a magyar zsidó hagyományok ápolójaként, a most átadandó díjjal ismeri el.
A kulturális sokszínűség legyőzheti az előítéletességet és az antiszemitizmust
Olti Ferenc
Régebben voltak még viták arról, hogy növekszik e Magyarországon az antiszemitizmus, vagy sem, sajnos ez a vita mára már eldőlt: növekszik. A zsidó közösségen belül van olyan nézet, amely szerint az antiszemitizmus nem a zsidók ügye, az össztársadalmi probléma, nekünk zsidóknak nincs vele tennivalónk. Akik ezt vallják, nem is tesznek semmit, csak sérelmi politikát folytatnak, mert ez így kényelmes. És van a másik nézet, ami azt mondja, hogy fontos tenni az antiszemitizmus ellen és ebből, nekünk, zsidóknak is ki kell vennünk a részünket. Ezt a nézetet képviseli – szerintem helyesen –, a most kitüntetendő Haver Alapítvány is.
Lelkes fiatalok alapították 2002-ben. Céljuk a társadalomban meglévő, a zsidósággal kapcsolatos tévhitek eloszlatása. Hisznek abban, hogy a gondolkodó és a kulturális sokszínűségre nyitott fiatalság legyőzheti az előítéletességet és az antiszemitizmust. Interaktív foglalkozásokat tartanak az informális oktatás modern eszközeivel nagyrészt középiskolai diákoknak. Több, mint ötven önkéntes oktatójuk az általuk kifejlesztett módszertannal és oktatási anyagokkal támogatva készül fel a találkozókra. Évente 170 középiskolás diákcsoport ötezer diákjával találkoznak, továbbá szerveznek találkozókat egyetemistákkal és tanárokkal is. Évente mintegy ötven iskolával tartanak fenn kapcsolatot, ezen kívül konferenciákon, szemináriumokon népszerűsítik tevékenységüket és adják tovább tapasztalataikat.
Madl Judit és Kenesei Marcell
Különleges és egyedülálló, amit tesznek, mert nem csak a zsidóság iránt érdeklődő, vagy közömbös fiatalokkal találkoznak, hanem azokkal is, akik előítéleteket táplálnak velünk szemben. A rengeteg negatív benyomás és tapasztalat ellenére ma is türelmesen, ha lehet még szakszerűbben végzik missziójukat, mint a kezdetekben. Azt tapasztalják, hogy a legtöbb fiatal semmit nem tud a zsidókról, ezért nyitott a negatív sztereotípiákra. Tehát ismereteket közölnek rólunk, tanítanak.
Fontos számukra az önállóság és a függetlenség. Nem kérnek és nem is kapnak anyagi támogatást olyan forrásból, amely autonómiájukat veszélyeztetné. Zsidók és nem zsidók dolgoznak együtt a nemes célok megvalósításán. A magyarországi sikerekre épülve már megalakult a Haver Románia, akik az ő tapasztalataik és módszereik alapján dolgoznak odaát. Igen széles hazai és nemzetközi kapcsolatrendszerük alakult ki a civil szféra szereplőivel. A működésükhöz minimálisan szükséges évi 12 millió forintot magán-adományokból és pályázatokból gyűjtik össze, nem kevés energiával.
Hogy azért neveket is mondjak a teljesség igénye nélkül: Doffek Tamás, Fritz Zsuzsa, Schön Edina, Lányi Eszter, Verő Anikó, Mandl Judit, Kovács Levente, Illy Luca, Verő Tamás, és persze Mircea Csernov.
További sikereket kívánunk ehhez a nehéz, de szép munkához. Itt a MAZSIKÉ-ben reméljük, hogy ez a kitüntetés is hozzájárul a Haver Alapítvány tekintélyének további növekedéséhez.
