Pári Mirella
"A magyar költészet aligha produkált szubtilisabbat, szellemibbet, mint Beney Zsuzsa lírája. Versei annyira éterikusak, hogy eleinte alig érzékeljük a témáikat, csak többszöri elolvasás után bontakoznak ki." (Weöres Sándor)
Beney Zsuzsa 1930. április 21-én született Budapesten. 1954-ben szerzett szakorvosi diplomát, ekkortól dolgozott tüdőgyógyászként – munkáját élete végéig szívesen végezte, megtartotta. Első verseskötete, a Tűzföld 1972-ben jelent meg, Weöres Sándor bevezetőjével.
Esszéi, tanulmányai sokat segítettek József Attila verseinek mélyebb megértésében (több kötetben is árnyalta József Attila költészetéről kialakult képét, vissza-visszatért hozzá, az Eszméletről egész könyvet jelentetett meg), enigmatikus, metafizikával áthatott költeményeiben gyakorta foglalkozott a tükröződés jelenségével, az embert különösen mélyen foglalkoztató nemlét kérdésével. Különösen mélyen érdekelte a paradoxonok működésmódja, versbe ágyazhatósága is. „Mintha Beney Zsuzsa egy különös kihívással épp azt folytatta volna, amit nyugatos lírai hagyománynak szoktak nevezni, hogy képekbe és sorokba költsön egy olyan világot, amelyik mondjuk a keresztre feszítés és Auschwitz brutális egy-jegyében áll, de ez egy-jegyben mégis megfoghatatlanul finom és gyönyörűséges.”
1993-ban lett az irodalomtudományok kandidátusa. Tanárként a Miskolci Egyetemen több generáció számára világította meg a versértelmezés kérdéseit, a zsidó sors, a történelmi tapasztalatok feldolgozásának problémáival foglalkozó tanulmányai, regényei fontos állomásai az e kérdésekről való gondolkodásnak, hasonló témakörben tartott szemináriumait szinte mostanáig vezette a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán.
Pályájának különböző műfajú alkotásait a téma közösségénél is erősebben az ihlet közössége fogja egységbe: költeményei (Tűzföld, 1972), gyerekversei (Cérnahangra, 1972), regénye (Rontás, 1974) és tanulmányai (Ikertanulmányok, 1973) elsősorban és egyaránt lírai indítékú alkotások.
Költészete a sors beteljesülte, bevégzettsége után szólal meg: minden verse valóban mintha egyszeri és utolsó lehetőség, az egyetlen még lehetséges metafizikai gesztus lenne a lezárult végzet megjelenítésére; sorsdalok, a szónak romantikus, blake-i, hölderlini értelmében.
1979-ben Füst Milán-jutalommal, 1990-ben József Attila-díjjal, 1990-ben a Szépirodalmi Könyvkiadó Nívódíjával, 1991-ben a Kortárs díjával, 1992-ben a Holmi kritikapályázatának díjával, 1998-ban a Soros Alapítvány Alkotói Díjával, 2006-ban a Szépírók Díjával tüntették ki. A Holmi kritikapályázaton első helyet szerzett kritikája megvilágítja szerzői és emberi alkatát is: saját verseskönyvéről a megírás után kialakult kétségeit, más pontokon határozott ellenvéleményét artikulálta álnéven.
2006. július 12-én bekövetkezett haláláról a Litera irodalmi portár a következőképpen adott hírt: „...az esti órákban meghalt Beney Zsuzsa költőnő, regény- és esszéíró, tanár, orvos, a Szépírók Társaságának tagja. „Biztosan igaz, hogy vannak olyan költők, akik egyetlenegy verset írnak mindig újra egész életükben. Ilyen költő azok közül, akik különösen közel állnak Beney Zsuzsához, Emily Dickinson, nemzedéktársai közül pedig (a szavak és a formák korláttalan megsokszorozásának változatában) Tandori Dezső; és feltétlenül ilyen költő maga Beney Zsuzsa.”
Forrás:
Magyar Irodalom Története 1945-1975
Litera.hu
