Az istenimádás történetében kiemelt rítus volt az áldozás, hogy az emberek kifejezhessék tiszteletüket és kiengeszteljék istenségüket. A szertartás általában az áldozat megsemmisítésével járt. A természeti népek elsősorban az egyén és a közösség jóléte, illetve problémái miatt végeztek gyakran áldozatokat. Az engesztelés és a remény kifejezése az áldozás fogalmához már ekkor hozzákapcsolódott. Az elejtett állat, a learatott gabona szellemét ki kellett engesztelni a következő évben történő visszatérés reményében. A vér mellett kiemelkedő szerepe volt a tűznek. A tavaszi vagy a nyári, illetve a téli időszakban is sok kultúrában szokás volt tüzet gyújtani. A tűzgyújtások időpontjai a Nap éves pályájához, a látszólagos hanyatlásához és újjáéledéséhez szorosan kapcsolódtak. Gyakran égettek embert formázó fadarabot. Az elégetett, képmással felruházott tárgyak a Gonoszt képviselték. A görög áldozati szokások kevésbé, a rómaiak jobban hasonlítottak ősi gyökereikre, ezek általában nagy tömegek előtt végzett véres szertartások voltak.

Az Izráel körüli népeknek az emberáldozatot először a Mózes törvényei tiltották meg, melyek az áldozatként szolgáló állatokat is pontosan meghatározták. Könyveiben részletes leírások találhatók a bűnökért mindennap elvégzendő áldozat menetéről. Később az áldozást mentesítették a jövőbeni célok és remények elérésének gondolatától. Vétek áldozatot csak az akaratlanul vétett bűnök miatt lehetett bemutatni, ha azt jóvátétel és a megbánás megelőzte. Így vált az áldozás a bűnbánat és a hála kifejezésének eszközévé. Az áldozás és engesztelés szűkebb jelentése a hit kérdéseiben való feltétlen bizalom és engedelmesség. Ennek egyik legelső jelképe Ábrahám, akinek annyira erős volt bizalma az Úrban, hogy parancsára majdnem feláldozta fiát, Izsákot, ezért az Úr hosszú élettel és gazdagsággal jutalmazta. Cselekedetének jelentése az, hogyha odaadjuk Istennek, ami a legdrágább nekünk, Isten azt megsokszorozva adja vissza. A keresztény vallásban ennek párhuzama Jézus példája, aki feláldozta az életét az emberekért.

Az első áldozatok leírásában Isten gyújtja meg a tüzet, amit az emberek tovább táplálnak. Isten a tűzgyújtással jelképesen megérinti híveit, a tűz táplálása a kapcsolat Istennel. Ebből fakad az áldozat legfontosabb jelentése: ez az a cselekedet, ami által együtt lehetünk Istennel.

Az Áldozat - engesztelés című kiállítás egy 2002-ben indult sorozat második része. Az első kiállítás címe Noé Szövetsége volt. Mindkét tárlat témáját Hajdu István művészettörténész határozta meg. Azt kértük meghívott képzőművészektől, hogy az áldozathoz és az engeszteléshez kapcsolódó gondolatokat aktualizálva dolgozzák fel.

A művészek saját stílusukban és felfogásukban közelítették meg az alapgondolatot. Néhányan a fogalompár történeti változásait térképezték fel, Balla Attila és Szirtes János állatfigurák és a tűz, a legősibb vallások motívumaiból indultak ki. Többen (Baranyai András, Chesslay György, Fehér László, Für Emil, Magén István, Neuberger István, Szotyory László, Sváby Lajos, Valkó László) fordultak az ószövetségi értelmezéshez, az isten és ember közötti szövetséget vizsgálva. Gellér B. István, Haraszty István, G. Heller Zsuzsa, Klimó Károly műveiben nehéz közös vizuális elemeket találni, de mind a négy műben közös, hogy az idő és a történelem kontextusába helyezte a témát. Az egyén és az élő környezet kapcsolatát Bukta Imre és Dévényi Mónika természeti motívumokon keresztül mutatja be. Gábor Áron, Gáyor Tibor és Győri Márton a fogalmakat festészeti problémákra értelmezték. Egy újabb nézőpontból az áldozat és az engesztelés nemcsak vallási fogalomként fogható fel, hanem lelki folyamatként is. Pszichológiai megközelítéssel az ember belső világát térképezik fel Bikácsi Daniela, Galambos Tamás, Kopasz Tamás, Kőnig Frigyes, Pál Csaba és Radák Eszter alkotásai. Boros Tamás, Fajó János, Maurer Dóra, Nádler István, Szűcs Attila és Thury Levente művei a fogalmit metafizikus szintre emelve, a valóságon túli létezőről adnak hírt.

A figyelmet e fogalompárra irányítva célunk az volt, hogy feltérképezzük, mit jelenthet ma a bizalom, a bűnbánat és a hála? Képesek vagyunk-e lemondani vágyainkról, önzésünknek, félelmeinknek hátat fordítani, hogy általuk magunkat legyőzve átéljük emberségünk nagyszerű pillanatát?