Dévényi Mónika: Szerelemmező avagy tétova zuhanás

Dévényi Mónika feltalálta a spirituális tájképet. Viharzó érzelmi életének táját festi, s ez a szerelemtér elég baljós. Látszólag, vagy legalábbis az első közelítés értelmében olyan tájról van szó, amelyen semmiféle jól körülírható természeti elem nem jelenik meg az égen, földön, és vízen kívül. Ilyen tájkivágat persze létezik a természetben is, de mindig jelen van valamiféle "zavaró elem", növény, élőlény, építmény, esemény, bármi, ami úgy egyébként az élet és valóság része lenne. Nem így Dévényi Mónika univerzumában. "Tenger és alkonyég között a szerelem hozzám szökött..." s ezen kívül minden más lényegtelen, eltörpül, többé kevésbé indifferens.

Tehát akkor miről szól a képzeletbeli tájkép? Olyan finom egyensúlyt képes teremteni a nonfiguratív, gesztushatású ecsetvonások és a természeti, vagy éppen vegetatív formák között, hogy igen nehéz pontosan meghatározni, mi az ábrázolás valós tárgya. Mint afféle képzeletbeli tájképek, nem sok valóságos természeti, táji kapaszkodót adnak a nézőnek, de nem is ez a művész szándéka. Sokkal áttételesebb, ha akarom, mélyebb dologról gondolkodik, azaz fest itt az alkotó: a születésről és halálról, a teremtésről és elmúlásról, fájdalomról, a végtelenről, s mint a címben közli, szerelemről s bukásról. A stilizáció is ennek alárendelt, mindent elsöprő erejű érzelmek viharzanak vásznán, anélkül, hogy ennek bármilyen valós figurális formája is lenne. Azt az alkonyi pillanatot ragadja meg, amikor az ég összeér a földdel, vagy talán egy tóval, tengerrel, de mindenképpen valami vízzel.

A képtér három részre oszlik, a vörös égbolt, egy kéklő középtér, ami lehet az ég távoli folytatása is, de a víz is, majd az előtér, amelynek kékjében az ég bíbor pírja visszatükröződik. Ez a romantikus interpretáció, de lehetséges ennél brutálisabb, véresebb értelmezés is. A vörös égbolt egy távoli, nagy tűzvész visszfénye, az áldozati máglyák lángja festi vörösre a világot. Atmoszférája igen érzéki, azt is mondhatnám, hogy túlfűtött táj. Meleg színek, úgymint vörösök, bíborok dominálnak, éles kontrasztot képezve a ködszerű, vízszerű sötét felületekkel, s azokkal párbeszédet folytatnak. Az egész kompozíció vadul lüktet, balra lejtve táncol, ami csak egy perszonifikált "szerelemmezőről" képzelhető el, egy normális tájról kevésbé.

A komor, pasztózusan festett háttereket brutálisan töri meg függőleges formákkal, amelyeket igen rész­letgazdagon épít fel. Az átlátszóság-átláthatatlanság, tükröződés-elnyelés viszony e kép témája, tulajdonképpen függetlenül a mű lírai címétől. A függőleges vagy átlós képelemek összekapcsolják a képi eget a képi földdel, ők a fák, ők a villám, ők a titokzatos pontok, amelyek mint azonosíthatatlan, földön kívüli jelenségek lebegnek égen és földön.

Dévényi Mónika képe olyan túlfűtött, mintha Judit diadalittas táncát néznénk Holofernes fejével együtt. Brutálisan felfokozott, lángok és füst nélkül égő áldozat, melyet végig kell szenvedni, amíg belőle az áldás megszületik. Csak áldozattal lehet az újat megalapozni, csak erre lehet építeni, ez tud áldássá válni. A Szerelemmező nem egy erotikus mese, hanem az isteni - égi - szerelem síkja, mindent felölelő, magábafoglaló halhatatlan szerelemsík, amiben megsemmisül az egyén, mert nála sokkalta fontosabb dolog történik, eggyé válik a természettel.