| Áldozat - engesztelés : : kortárs képzőművészeti kiállítás | |||||||
| A kiállításról | A rendezőről | Alkotók - művek | Tanulmány írók | Meghívó | Katalógus | Hasznos | Támogatóink |
Valkó László: Triptichon(olaj, vászon, 140x200 cm) Fotó: Valkó László Ahármas osztású kép, a szárnyasoltárok felépítését követve egy szélesebb középső, és két keskenyebb oldalsó részből áll. A három táblán végeláthatatlan táj kiragadott részletének egybefüggő ábrázolása látható. A magasra helyezett horizontvonal és a széleken túlfutó képszerkezet végtelen táj érzetét keltik. A két oldalsó táblán keményebb kontúrú, barnás színű kődarabok fogják közre a középső rész ívesen egymásba omló, képlékenynek ható, hússzínű masszáját. Mintha a széleken megjelenő szilárd kőrengeteg megolvadt, lávaszerűen fortyogó anyagot fogna közre. Azonban a színek és a formai megoldások hússzerű képződmények asszociációját keltik, s elsősorban belső szervek tömegére emlékeztetnek. A valóságszerű megjelenítés ellenére a középső táblán látható anyag pontosan nem határozható meg. Ezzel a bizonytalanság érzettel, valamint az élettelen kő és az organikusnak ható alakzatok összekapcsolása révén fokozza Valkó László a felkavaró látvány hatását. A mű Valkó László Emlékműterveinek sorába tartozik, amelyeket folyamatosan jelenít meg festményein és grafikáin egyaránt. Ezeken, akárcsak jelenlegi munkáján, a kő élettelen, szervetlen anyag. Mégis élő, organikus formává, a multiplikáció szinonimájává válik. A kövek végeláthatatlan tengeréből felépülő sivatagi emlékműtervei a tömeges magány monumentumai, amelyek a megsokszorozás, az ismétlődés és a monotonitás által keltik a végtelenség érzetét. Azonban a művészt az egyformaságban rejlő különbözőségek is foglalkoztatják, így arcot kap a kőmezőt borító sokaság, s egyes emlékműterveken emberi fejek válnak belőlük. Más monumentumokon a kövek között levetett kesztyűk sokasága jelenik meg. A perspektivikus rövidülésben ábrázolt, plasztikusan megrajzolt illetve megfestett, változatosan gyűrődő kéz-burkok egyrészt a termőföld felületének barázdáit, a földfelület hullámzó lüktetését imitálják. Másrészt az élesebben kontúrozott, erős fény-árnyék tónusokkal formált kesztyű-mező a kövek sokaságára emlékeztet, így közvetlenebbül kapcsolódik a kő-emlékművekhez. Ezáltal az egyén megsokszorozása kerül előtérbe, és ezeken az alkotásokon átértelmeződik a tömeg egyéni vonásokat elmosó jellege. A jelenlegi festményen azonban a tömeg éppen az autonómiát félresöprő, arctalanná csupaszító fogalomként jelenik meg. A képek szereplői hol elkülönülve, felismerhetően jelennek meg, hol az egyedek masszává olvadva, egyetlen felületté állnak össze. Az egyénekre bontott tömeg, illetve az arctalan sokasággá összemosott egyéniségek dialektikus összefüggése a témája ezeknek a megsokszorozással, az ismétlődéssel és a monotonitással a végtelenség érzetét keltő, korábbi és újabb képeknek egyaránt. Minden kép az idő folyamára, építő-pusztító módszerére utaló monumentum. Valkó László képeinek kulcsszava az elrejtőzés. A rejtőzködő attitűd a közös vonása most látható munkájának is. A tömegben arctalanná váló, a sokaságban az egyformaságot hangsúlyozó, egyéniségüket vesztett kődarabok, kezek, arcok, vagy amorffá torzított formák éppúgy ezt sugallják, mint a más művein befelé fordulva, háttal álló, növényi erezetre, illetve gyökérzetre emlékeztető hálószövevényből kialakuló, vagy abban elrejtőző emberalakok. Az elrejtőzés ellenére a tömegben megbúvó egyének mind arra törekednek, hogy nyomot hagyjanak, jelet adjanak egymásnak, a többieknek, a világnak. Valkó László műve, akárcsak korábbi alkotásai ezekről a névtelen hősökről, a mindennap megvívott csaták résztvevőiről, és a hétköznapokban meghozott áldozatokról szól. Ezeknek a csendes héroszoknak emelt méltó emlékművet, amelynek szakrális tartalmát a triptichonszerű képformával hangsúlyozza. A kopár kősivatag terméketlen talaján értelmetlen áldozatnak tűnik az egyéni vonásaiktól megfosztott, masszaként hömpölygő sokaság jelenléte. De Valkó László jelenlegi alkotása éppen ennek az áldozatnak állít emléket. Az apró áldozatok megbecsülése, felértékelődése pedig reményt ad. Valkó László emlékműve nem kiutat mutat. Akárcsak az oltárképek, a hitet erősíti. A hitet abban, hogy minden apró lépést érdemes megtenni. Mert a kopár kősivatag is termékeny földdé változhat. Szeifert Judit |
|||||||
| Magyar Zsidó Múzeum - 1077 Budapest, Dohány utca 2 | |||||||