Szotyory László: Park kőbikákkal

Mi sem tűnik evidensebbnek, mint becsukni a szemünket (értsd jelképes értelemben), és belépni a képbe, a kép előterébe. Ember­ma­gasságú sövények szigorú rendszerében találjuk magunkat, egy parkban, amiről úgy tudtuk eddig, hogy birtokba vehető, megismerhető, nem úgy, mint távoli rokona, az erdő. Megérintjük a sövényt. Az elmetszett ágak szúrnak, az örökzöld levelek hűvös és viaszkos tapintásúak, majd széttépjük egy apró pók gyönge hálóját. Talpunk kavicsokon és törékeny csigaházakon mozdul el. Mellkasunk lúdbőrzik, fejünket már foglyul ejtette a zenitre kapaszkodó nap. El­in­dulunk a mérnöki nyiladékon. Mellékutcák hívogatnak jobb felől és bal felől is, de néhány lépésnél tovább egyikbe sem jutunk, olyan lehetőségeknek látszanak, melyekkel soha senki nem próbált meg élni. Talán a park minden pontjáról látható kő bikafejek tesznek bátortalanná bennünket. Lábunk nem az andalgást, hanem a templomokban illő halk, körültekintő, és feszélyezett járást választja a kavicsokon és a törékeny csigaházakon. Nehezen vesszük a levegőt. Átérve a parkon kinyílik előttünk a tér, a levegő újra könnyen áramlik a tüdőnkbe. A földről felveszünk egy kavicsot, a távolba hajítjuk, és utána rohanunk.

Szotyory László jellegzetes színe a "zöldbe mártott éjszakakék" a Park két kőbikával c. képén a zöld különböző tónusai felé közelít hol sárgával, hol vörössel gazdagítva. A sötétebb tónusok a kép előterére jellemzőbbek, míg egyre "messzebb" haladva a képben az egyre világosabb tartományok fognak dominálni.

A kép centrumában két markáns, geometrikus tömb foglal helyet, melyek további geometrikus panelekre oszlanak. A jobb oldali tömb túllép a kép függőleges felezővonalán, s ezzel némileg meg is bontja a kép egyensúlyi szerkezetét, mindezt persze azért, hogy önmaga primátusát hangoztassa. A két nevezett tömb nem ér össze egymással, köztük egy perspektivikusan szűkülő nyílás, átjáró képződik, mely utat nyit a kép alsó és felső tartományai között. A jobb oldali zöld tömegből, két jól felismerhető bikafej-forma emelkedik ki, melyek az átjáró irányába tekintenek. Egy világosabb, szellősebb felső képsáv zárja le, de mondhatjuk akár azt is, nyitja meg a kép terét: egy laza szerkezetű táj árnyai, vonali sejlenek fel benne.

A mű központi eleme, kétségtelen, a parkot uraló kőbikák párosa, mely az átjáróra irányítja a tekintetet, míg az átjáró a kép felső harmadát kitöltő tájhoz viszi a szemet. A park átjárható átjárhatatlanságát, a kőbikák szigorát (a bika már a minoszi kultúrában is a tekintélyt, a hatalmat testesítette meg, de nem a vadságot, a kegyetlenséget) a kép felső tartománya hivatott kiengesztelni.

Szotyory László művészetének egyik központi témája a park, az ember köré telepített, mesterséges természet. A park anyaga természeti, és organikus eredetű, míg formája, szerkezete, logikája emberi, szellemi természetű. Köztes tér. Rendhagyó, titokzatos, mint egy eunuch. A park tehát igen alkalmas a bölcseleti kérdések megfogalmazására, másrészt kiváló terepet nyújt az emberi kapcsolatok gyakorlására. A parkok drámák, történetek, titkok tudói, ugyanakkor kultúrtörténeti korokat, stílusokat, eszményeket megtestesítő különös, emberi-természeti objektiváció - valahol a művészet határmezsgyéjén.

Szotyory László képén a park oltárként, szakrális térként (is) értelmezhető. Ha újra a "képbe lépünk", a sorsot irányítani képes erők aurájában találjuk magunkat. A minimális formarendszerű, hatalmas képződmény a bikafejekkel felvértezve már önmagában is megteremti azt az aurát, mely a metafizikai létezők bizonyosságát sugallja, de még inkább így van ez, ha felidézzük a kőből épített, igen tekintélyes méretekkel rendelkező (10 x 10 x 5 m) égő áldozati oltárt. Az oltár négy sarkából négy szarv nyúlt ki, melyek egyúttal az oltár legszentebb részei voltak: a szarvakat kenték be a feláldozott állat vérével, mi több, érintése oltalmat jelentet az üldözött számára.

Ebben a közegben megadatik tehát a lehetőség, hogy rövid időre felfüggesszük a gondolkodás racionalizmusát, s vele együtt a kételyt, és átadjuk magunkat (áldozat és engesztelés) az ismeretlen, félelmes és jelenlévő (isteni) hatalomnak, hogy kilépve a parkból, újra belevethessük magunkat a földi lét percekből, színekből, rovarzümmögésből szőtt halandó könnyűségébe.