Nádler István: Áldozat ­ Engesztelés

Igen, de nem, mondja Nádler, és az előttünk álló hatalmas képre mutat a festőállványon, mert én az egyensúlyra, és bizonyos harmóniára törekedtem, hisz látni, hogy ott van ugyan bal oldalt az a nagy, fekete, sötét tömeg, de nézd meg a jobb oldalt is, mondja, ahol mintha át-áttörne ezen a sötét, fekete, nagy tömegen valami más, mert jeleznem kellett, teszi hozzá a maga lefegyverzően szelíd módján, hogy vannak ilyen áttörések, ha foltokban is, de megjelennek ezen a súlyos, fenyegető felszínen kívül, ha az Egészre gondolsz, azok a pozitív vonatkozások, amelyek nem maradhatnak el, ha a teljes mező, ha az univerzum egységének, ha sértetlen szerkezetének a mélyebb megragadása a feladat, márpedig a feladat ez, ereszti le a hangját, s néz rám mosolyogva, és én nézem a hatalmas képet a festőállványon, és elhatározom, hogy feltétlenül összeszedem magam, hogy tényleg az egész képet lássam, amikor nézem, de egyszerűen nem megy, a nézésemet folyton a kép bal oldala téríti el, folyton oda kell fordítsam a tekintetem, arra a nagy, fekete, sötét tömegre, és igyekszem új szavakat keresni rá, és erre az egész különleges órára fent a műteremben, ahol a nézésemről, a saját két szép szememről kiderül, hogy valami nagy baj van vele, hogy ugyanis ha erőltetem is, ha kényszerítem is, az a két szem egyszerűen nem hajlandó, nem bír máshová nézni, mint a bal oldalra, fogva tartja ezt a nézést, és nem engedi az egészet látnom, és még azt sem engedi, hogy azokat az új szavakat megtaláljam rá, mindarra tehát, ami a képen a számomra megadatott, ami a képen nekem valami nagy, fekete, sötét erő miatt ma dél körül, itt a műteremben, a festőállványra gondosan elhelyezett képen csak féloldalasan van meg, új szavakat keresek, hogy akkor ha így van is, és valami miatt féloldalassá válik is bennem a látás, miért történik ez így, új szavak után kutatok az emlékezetemben, de ehelyett folyton csak régi szavak jönnek elő ebből az emlékezetből, mely a leginkább még egy nagy, fekete, sötét tér benyomását kelti, s mely mintha önmagát pillantaná most meg a kép baloldalán, új szavak után vágyódom tehát, de miközben ezzel kínlódom, azokat a régi szavakat már semmi sem állíthatja meg, elsodornak mindent, s csak jönnek és jönnek egymás után, szégyenemre, és azt mondják nekem, hogy elég jól meg volt kötve, de most valahogy eloldódott, és erről mindössze annyit lehet tudni, hogy ugyanaz oldozta el, mint amelyik annak idején lekötözte, ennél többet nem, legalább is mondani, megjeleníteni, kategórikusan megnevezni nagy ostobaság volna, az erőt, az erőnek éppen ezt a kioldódását ugyanis, a felmérhetetlen, az áttekinthetetlen rendszert, a valóban felmérhetetlent, a valóban áttekinthetetlent, vagyis: az elkerülhetetlen véletlen számunkra örökre érthetetlen működését tehát, melyben mi törvényeket kerestünk és találtunk, voltaképpen egyáltalán nem ismertük meg az elmúlt és hősies évszázadok alatt, amiként biztosak lehetünk benne, hogy megismerni az eljövendőkben sem fogjuk semmiképp, mert megismerni csak ennek az elkerülhetetlen véletlennek a következményeit voltunk és vagyunk és leszünk képesek, azokat a rettenetes pillanatokat, amikor csattan az ostor, csattan az ostor a hátunkon, és valahogy csattan az ostor e világnak nevezett véletlen univerzumban is, és eloldódik, ami meg volt kötve, azaz amikor - mint most - elszabadul újra, rászabadul a világra az, amit mi, emberek folyton és ismételten egyre csak újnak és soha nem tapasztaltnak nevezünk, noha az sem újnak, sem pedig eddig nem tapasztaltnak aztán igazán nem nevezhető, hisz itt volt ő a világ teremtése óta, pontosabban fogalmazva velünk együtt érkezett, még pontosabban: általunk, és mindig így, hogy érkezését csak visszamenőleges értelemmel voltunk és vagyunk képesek felismerni, már itt van, amikor megértjük, hogy itt van újra, mindig készületlenül talál, noha tudnunk kellene róla, hogy jön, hogy megkötözöttsége csak időleges, hallanunk kellene, ahogy surlón lazulnak a láncai, ahogy szisszenve oldódnak a csomók az addig szoros kötélzeten, belső érzékenységünknél fogva tudnunk kellene, hogy elszabadul, s ennek így kellett volna lennie ezúttal is, tudnunk kellett volna, hogy így lesz, hogy jönni fog, de már csak arra eszméltünk föl, ha föleszméltünk egyáltalán, hogy itt van, és hogy baj van, megállapítottuk, hogy tehetetlenek vagyunk, amivel csak azt akartuk mondani, hogy tehetetlenek is voltunk, mert azok vagyunk - ha őróla van szó - öröktől fogva, tehetetlenek és védtelenek, és belegondolni éppen ebbe a Rossz első óráiban annyira nem akaródzott, hogy elkezdtünk azzal foglalkozni, hogy felderítsük, mi történt, hogy hogy történt, hogy kik voltak, és miért, elkezdtünk azzal foglalkozni, hogy ledőlt az, ami állt, hogy bedőlt az, ami addig az égre nézett, és hogy hogy dőlt le és hogy dőlt be, meg azzal, hogy kik voltak, és hogyan csinálták, akik ledöntötték és bedöntötték, pedig foglalkoznunk elsősorban azzal kellett volna, amiképpen mostanra már aztán tényleg azzal is kell, hogy felfogjuk végre: azt, ami valójában történt, nem értjük, és ez egyébiránt nem is olyan nagy csoda, hisz annak a jelenléte, aki eddig eléggé jól meg volt kötve, de most valahogy eloldódott, mindig, kivétel nélkül azt jelzi, átléptünk egy újabb nagy világkorszakba, azt jelzi, hogy a réginek vége, s elkezdődött egy új, és minket erről "nem kérdezett senki", sőt észre sem vettük, mikor történt az egész, még el sem tudtunk kezdeni "fordulatról", vagy "nagy korszakváltásról" beszélni, amikor a fordulatnak és a váltásnak éppen a fordulatszerűségét , azaz időbeniségét nevetségessé téve azt látjuk: egyszeriben csak egy új világban élünk, egy gyökeresen új korszakba kerültünk át, és nem értünk belőle semmit, mert mindenünk a régi, régi a beidegzettségünk, amivel egy folyamat lényegét igyekszünk felfedezni, hogy "ez az egész" onnan vezetett "tehát" idáig, régi a meggyőződésünk, hogy tapasztalatainkra hivatkozzunk, a józan észre, hogy azokra nehezedve kereshessük meg az okokat és a bizonyítékokat, hogy tényleg megesett velünk , nem létező, vagy számunkra meg nem közelíthető okokat és a bizonyítékokat, hogy átkerültünk egy vadonatúj korszakba, egyszóval itt állunk most, csupa régi ember egytől-egyig, aki mind olyan régi módon pislog most körbe, harciasságával árulván el régi bizonytalanságát, egy ostoba harciassággal, mikor még félni sem kezdett el igazán, még hazudik, hogy nem, szó sincs gyökeres fordulatról a világban, szó sincs arról, hogy a világ egy korszaka véget ért, és ez itt most már egy másik, csupa-csupa régi ember, és köztük persze én is a lehető legrégibb vagyok, régóta nem érzett közösségben a többivel, régi tehát, és tulajdonképpen a lehető legmélyebb értelemben szótlan is, mert belém villant, mint egy fizikai fájdalom, hogy uramisten, milyen régi is a nyelvem, amin most beszélni tudhatnék, milyen istentelenül régi, ahogy fűzöm, ahogy csűröm-csavarom, ahogy húzom-vonom előre, ahogy nyaggatom és haladok egyik régibbnél régibb szóból fűzve a másikat, milyen haszontalan, milyen tehetetlen, milyen otromba is a nyelv, ami az enyém, és hogy milyen gyönyörű is volt, milyen ragyogó, milyen hajlékony és milyen találó és megrendítő, ami mostanra az értelmét, az erejét, a tágasságát és a pontosságát mind maradéktalanul elvesztette, s aztán, hogy véget ért az a déli óra ott fent a műteremben, napokig ezen tűnődtem, próbálgattam, vajon tudnék-e, vajon képes volnék-e valami másféle nyelvet most hirtelen megtanulni, mert anélkül teljesen reménytelen, ezt azonnal tudtam, fel-felidéztem azt a nagy, fekete, sötét erőt a kép bal oldalán, néztem mindazt, ami ledőlt és bedőlt körülöttünk, majd újra és újra visszagondoltam, és tudtam, hogy egy vadonatúj nyelv nélkül ezt a vadonatúj korszakot, amiben hirtelen a többiekkel együtt benne találtam magam, képtelenség megérteni, tűnődtem, tépelődtem, kínoztam magam napokon át, amikor is aztán egyszer csak be kellett vallanom, hogy nem, nincs mód számomra egy új nyelvet most hirtelen megtanulni, ahhoz én, együtt a többiekkel, túlságosan is a foglya vagyok a réginek, így hát nem marad más, gondoltam, mint feladni a reményt, hogy érthetem, ami zajlik itt, csak ültem nagy komoran, néztem kifelé az ablakon, odakint újra és újra egyre csak dőlt és dőlt és dőlt lefelé és befelé, ami addig állt és ami addig az égre nézett, ültem, néztem kifelé, és a régi szavakkal nekikezdtem, hogy leírjam, mit látok én, együtt a többiekkel, ebből a mostani világból, nekikezdtem, hogy leírjam, mit érzek, hogy nem érthetem, és már kezdett lemenni a régi nap a régi világban, már kezdett a régi módon besötétedni a régi szobámban az ablak előtt, amikor valami rettenetes félelem kezdett rám törni lassan, nem tudtam, melyik irányból támad bennem, csak azt éreztem, hogy nő, egy félelem, egy darabig nem tudatván, miféle, csak annyit, hogy van és erősödik, s én csak ültem a legteljesebb tehetetlenségben, figyeltem, ahogy nő bennem ez a félelem, vártam, hogy majd csak sejteni fogom, minek a félelme ez, ám nem így történt, egyáltalán nem így, ez a félelem, miközben egyre csak erősödött, nem árult el magáról semmit, egyszerűen nem közölte a tartalmát, és én érthető módon még külön szorongani is kezdtem tőle, hogy akkor most mit csináljak, nem ülhetek itt végestelen végig ebben a tartalmát rejtő félelemben, de csak ültem dermedten az ablak előtt, odakint csak dőlt és dőlt és dőlt lefelé és befelé minden, amikor egyszeriben megütötte a fülemet valami súrló zaj, mintha egy tekervényes lánc csörögne a messzeségben valahol, megütötte a fülemet egy súrló nesz, mintha erősen megcsomózott kötél csusszanna lassan széjjel, csak a súrló zajt és azt az ijesztő neszezést hallottam, a magam régi nyelvére gondoltam újra, a teljes némaságra, amibe belezuhantam, ültem, és néztem kifelé, s csupán csak egyben lehettem biztos a teljesen besötétedő szobában: hogy már elszabadult, hogy már közeledik, hogy már itt is van.