| Áldozat - engesztelés : : kortárs képzőművészeti kiállítás | |||||||
| A kiállításról | A rendezőről | Alkotók - művek | Tanulmány írók | Meghívó | Katalógus | Hasznos | Támogatóink |
Klimó Károly: 1944(olaj, vászon, 160x 200cm) Fotó: Szelényi Károly
A festmény jobb oldali tábláján a vörös szín uralkodó szerepe figyelhető meg. A képnek ezen a felén, csak a legalsó részen jelenik meg egy sötétebb sáv, amelyen különböző vöröses törmelékszerű alakzatok lebegnek. A jobboldalt csaknem teljesen kitöltő vörös színt csak résnyi kékek, hasadékszerű okkerek és apróbb sötét repedések bontják meg. Ezek, és az egy szín különböző árnyalatai, valamint a változatos fakturális megoldások lüktető felületté változtatják a vörös képrészt. Az itt-ott kivillanó néhány világosabb folt csak tovább fokozza a kompozíció drámaiságát. Ezáltal a mű izzó lávafolyam és felszakadt, vérző seb asszociációját egyaránt felidézi. Klimó Károly dús és lazúros festékrétegek váltogatásából, valamint színes gesztusokból és foltokból hozta létre kompozícióját. Korábbi stílusbeli jellegzetességeit megtartotta, mégis további egyszerűsítési szándék figyelhető meg jelenlegi alkotásán is. A számára legfontosabbra, a lényeg megjelenítésére törekszik. A cél elérésére nem csak a színek relációit, hanem a szuggesztív és kifejező formákat is alkalmazza. A kompozíció mozgalmas, sehol egy pont, amin a tekintet megpihenhetne. Az egész képfelület mozgásban van, mintha élő, burjánzó lény, vagy fortyogó lávafolyam lenne. Minden felbolydult, darabokra hullott, kaotikus állapotok uralkodnak. A világ a vesztébe rohan, mindent elemészt a tűz, mindent eláztat a vér. A festmény címe mindössze egy évszám: 1944, amely az alkotó számára egy korszak emblematikus összegzése. Klimó Károly diptichonja az emberiség egyik legszörnyűbb tragédiájának, az önpusztító, értelmetlen áldozatnak, a világháborúnak a szinonimája. A konkrét történelmi esemény nyomasztó élményein keresztül szól a vesztébe rohanó emberiség tragédiájáról. A lángoló képfelület izzó felkiáltójelként figyelmeztet a katasztrófára. A baloldali lebegő szörnyalak, a háború borzalmainak szimbolikus alakja, amelynek nyomán minden fény kihuny. A fekete égbolt kozmikus végtelenje sötétségbe burkolózik. Az áthatolhatatlan feketeséget még a pusztító tűz lángjai sem képesek megvilágítani. A földre kényszerített emberalak üszkös csonk csupán, amely felemésztődött a maga által gyújtott tűzben. A víz jelenlétét apró kék foltok jelzik, de ez kevés ahhoz, hogy megállítsa a tűzzuhatagot. A mű jobboldali felén már minden lángokban áll. A parányi sárga szikrák és az apró kék erecskék fokozzák a tűzlobogás intenzitását. A lángokból amorf töredékek szakadnak ki, és a kép alján felsejlő, még mindig reménytelenül sötét mélybe zuhannak. Ez a sötétség egyként jelzi a végtelen távlatok és a légüres tér dimenzióit. Klimó Károly festménye a végtelen és a semmi között húzódó igen vékony határvonalat is szimbolizálja. De ez a határvonal, akkor, 1944-ben lángokban állt. A tüzet ugyan sikerült eloltani, de egy apró szikra bármikor újra fellobbanthatja. A tüzet, amely egyszerre a tisztító áldozat és a bűn metaforája is. A tűz, amit semmiféle víz el nem olthat. Csendben pislákol. Öröktől fogva. Örökké. Szeifert Judit |
|||||||
| Magyar Zsidó Múzeum - 1077 Budapest, Dohány utca 2 | |||||||