Gáyor Tibor: Recursiones I.

Az 1×1 méteres fatáblán sötétszürke alap "felett" alapozott /tehát fehér/, illetve alapozatlan /a vászon saját színe/ felét is felénk táró "sáv/ok/" halad/nak/ át. A hajtások révén olykor egyik /fehér/, egy újabb geometrikus hajtás után, pedig a másik /vászon/ felét mutatva. A kettő fedésénél, kiemelkedve az alapból, az áthajlás által az elrejtőzött egyik /fehér/ felület a hajtás után a másik /vászon/ oldalával fog megmutatkozni.

A sötétszürke négyzeten utat kereső fehér illetve vászon sáv/ok/ meg-megtörve, és egyensúlyba rendezve egyfajta szabálytalan kristályszerkezetet alkot/nak/ a homogén alapon.

Elrejtettség és megmutatkozás. A táblakép síkjának megkérdőjelezése ez, hisz a vászon mindkét oldala egyenlő szerepet kap a kép kompozíciójának alakításában. Az elrejtettség és a megmutatkozás által.

A hajtások teret és időt adnak, egyszerre érzékeltetve a mindenek "alatti" űr határtalan mélységét. A sávok a kép szélén túl sem érnek véget, továbbfutnak, és felidézik az absztrakt expresszionizmus all over jellegét is. A "minta" továbbfolytatható és lényegét tekintve továbbfolytatandó. Formába rendeződik -mint Pollock formátlannak hitt csurgatott vásznai,- elszakad, de összefonódik ismét.

A korábbi szigorúan meghatározott hajtogatott struktúrájú képeket most a sávok játéka váltja fel. Játék, az általuk keltett térrel és a szerkezetükből adódó zeneiséggel. Összekapcsolódásuk antropomorf képzetet is adhat. Akár Matisse Tánc-a. A lebegő szalag-konstrukció most önfeledt és dinamizmussal teli. A hajtásoknál kialakult rétegezettség felerősödik, és jelentőséget kap a megvilágítás hatására.

Újabb rétegeket tár fel. Újabb síkokat és teret alkot. Geometrikus kézjegy ez; filozofikus tartalmakat hordozó, és a táblakép határait feszegető alapelemeivel. A vászon mindkét oldalának felhasználása kitágítja a klasszikus táblakép fogalmát. Ami Gáyor Tibort foglalkoztatja az átjárás a sík és a tér a két- és három dimenzió között. A sáv által alkotott struktúra önfeledt és játékos, optikai játék is ez. A térben felemelkedő fehér sávok és ezek "alatt" lebegő vászoncsíkok ritmusa.

Gáyor Tibor korai, Pollockhoz és Hartunghoz hasonló tasiszta tusrajzait már korán felváltotta az általa inkább "konkrét" művészetnek hívott, analitikus konstruktív képalkotó folyamat. Így jönnek létre az első "hajtásos" képek - még papírból, és ezzel együtt egy leredukált eszköztár. Kialakul egy szisztematikus és tárgyilagos alkotásmód, mely a geometriára, mintegy nyelvként használatos struktúrára alapozódik.

Jelenlegi munkáiban ismét egy szabadabb, a néző számára több asszociációs mezőt engedő, játékos és zenei formákat teremt. A formák, az általa elindított lépéstől kezdve önmagukat generálják, csak a kompozíciós és a képen belüli egyensúlyi helyzetnek engedelmeskedve.

A sávok a kép határain túl kezdődnek el, itt csak áthaladnak. A finom hajtások révén betekintést nyerhetünk belső struktúrájukba, létükbe. A mozgás - a folytonos továbbhaladás - okán a tér kitágul, és anyagtalanná válik. Súrlófénynél a hajtások szerkezete kiemelődik: fontos kompozíciós elemmé, zenei ütemekké alakulva.

A síkba hajtogatott térrel foglalkozik tehát Gáyor Tibor. A képsík fikcióját dekonstruálja egy egyszerű geometrikus művelet-a hajtás-révén. Analitikus szemlélettel tárja fel a kép, és ebből adódóan, a művészet miben-lévőségét, és kitágításának lehetőségeit. A mű, és annak létrejötte, keletkezésének körülményei vezethetnek el az áldozat jelentősége felé, hisz a mű, mely felfedi és kitárja önnön lényegét: maga az áldozat.

A feszes szerkezet és a hajtás szabadsága, kötetlensége feszültséget kelt.

Egymásra rétegzett geometrikus fegyelmezettséget keltő játékos kitárulkozást.