Balla Attila: ős

A nagyméretű festmény három, egymástól jól elkülönülő részre tagolódik. A bal felső rész geometrikus, a jobb oldali egyharmad organikus formákra utaló, ritmikusan ismétlődő motívumokból áll, míg a kép alsó része látszólag minden rendszer nélkül egymás mellé került nagy, szabálytalan színfoltokból, hullámmozgásra emlékeztető alakzatokból épül föl. A mű színvilágában is megfigyelhető a hármas felosztás, a jobb oldali egység vöröses, okkeres árnyalatait a bal oldali rész világosabb-sötétes kékes tónusai követik, a kétféle színvilág mintegy a harmadik mezőben találkozik, kapcsolódik össze. A festésmódban, a festékréteg vastagságában is megfigyelhetünk eltéréseket: a leginkább a síkban maradó geometrikus elemekkel szemben a jobb oldal ritmikusan ismétlődő formái olykor mintha kiemelkednének a felületből, míg az alsó harmad gesztusszerű mozdulatokkal fölvitt színfelületei izgalmas faktúrát, plasztikus hatást hoznak létre. Nem hiányzik a plasztikus hatás magából a kép felületét képező anyagból sem, ez különösen a mű felső részén vehető észre, ahol gyűrődik az anyag, mintha eredetileg nem síkban megjelenő anyagot terítenének, feszítenének rá sík felületre. Valóban, figyelmes szemlélődés után észrevehető, hogy állati bőrről, mégpedig szőrtelenített lóbőrről van szó, amelyet az alkotó farostlemezre feszített föl.

A kép geometrikus elemei mandala formát alkotnak, az indiai hinduizmus, buddhizmus és a tibeti lámaizmus meditációs eszközének formáit idézik, egyben épület-, pontosabban templomalaprajzot is, amelyet a mandala modellez. A buddhizmussal elmélyülten foglalkozó festő több művén is megjelent korábban a mandala motívuma, amelynek nyolcszor nyolcas osztatú változata a sakkjáték alapját is képezi, mintegy az istenek és a félistenek harcát jelképezve. A kép jobb oldali formáiban viszont vonuló madarak alakját ismerhetjük föl, repülő kacsákét. Ennek a madárnak az alakja különböző kultúrákban, vallásokban igen eltérő jelentést kapott, a művész számára az a jelentése érvényes, amely a szibériai, altáji népeknél él, azaz lélekszimbólumként jelenik meg. A vonuló madarak ritmusát mintegy megtörve egy másfajta madáralak is fölsejlik itt, összekötve a kép jobb oldalát az alsó résszel, a pelikán formája, amely viszont a keresztény vallási szimbolikában kapott igen fontos helyet. A mű harmadik részének formai világa nehezen lenne azonosítható a múlt bármely kultúrkörével, vallási jelképrendszerével, a gomolygó, hullámzó színfelületek leginkább a XX. századi festészet nagy hatású irányzatai, az absztrakt expresszionizmus, az informel, a gesztusfestészet világát idézik, pontosabban arra utalnak, hogy Balla Attila művészete e törekvések jegyében formálódik.

Akár a nyolcvanas évek magyar festészetének, az új szenzibilitásnak a képviselői közé is besorolhatnánk a művészt, ha azt az évtizedet történetesen nem Svédországban tölti. Készített azonban már akkor is nagyméretű nyomatokat, rézkarcot, akvatintát, az anyagszerűség már akkor igen fontos volt számára, amikor svéd állami ösztöndíjjal a budapesti Képzőművészeti Főiskolára került. Festői világának kialakulásában Soulages, Kandinszkij, Tapies piktúrájának a fölfedezése, Mathieu, Wols és Motherwell festői attitűdjének hatása volt jelentős. Már a nyolcvanas évek közepén elmélyült érdeklődése a keleti vallások, filozófiák iránt, a mandalaszerű formák már 1985 körül megjelentek művein. A sámánizmus, az ősi kultúrák iránti érdeklődése is a nyolcvanas évekig vezethető vissza, Svédország északi részén a lapp kultúrával való találkozása gyakorolt rá jelentős hatást.

A sámánista kultúrákban - fedezte föl - igen nagy szerepe volt a táltosdobnak, amely áldozati eszköz is volt. E dobok elkészítéséhez alkalmazták a lóbőrt, amelyet fölhasznált, alapvető utalásként az Áldozat - engesztelés témájára. Miközben azonban e direkt utalással megidézi a témát, annak jelentőségét, alapvető voltát az emberiség történetében úgy hangsúlyozza, hogy három különböző kultúrát idéz meg a mű három részében: az indoeurópai szakrális építészetet illetve az általa szimbolizált vallásokat, a nomád vándorló népek világát, végül pedig a XX. századi művészet, az informel törekvéseit, eddigi pályájának fő forrásait, összetevőit szintetizálva kapcsolja össze az Ős alakját az Áldozat - engesztelés gesztusával. A mandala által megidézett oltár oldalainak hossza azonos a kitárt emberi karok hosszával, az áldozó tehát magával az oltárral azonosul, amelyet a világmindenség képére és tulajdon testének arányai szerint alkottak meg, s egyben az őt helyettesítő áldozati állattal is eggyé válik.