Emléktáblát avattak Tábori György tiszteletére
A Magyar Színházi Társaság és Budapest Főváros Önkormányzata 2010 májusában emléktáblát avatott a Józsefvárosban Tábori György, a nemzetközi színházi élet kiemelkedő személyisége szülőháza, a Krúdy Gyula utca 16-18 ház falán.
A Varga Mátyás készítette dombormű leleplezésénél Bálint András, a Radnóti Színház igazgatója, Tábori György unokaöccse emlékezett meleg szavakkal személyes találkozóikra, alábbiakban az elhangzott beszédet közöljük.
Hajdan egy gonosz színikritika azzal indokolta a Mein Kampf Radnóti Színház-beli bemutatását, hogy csak azért kerülhetett színre ez a végtelenül silány mű, mert az író a színidirektor valamilyen retyerutyája. Nem válaszoltam, pedig az áltájékozatlan bírálónak felsorolhattam volna, hány európai városban mutatták be Tábori Mein Kampf-ját (Stockholmban éppen Ingmar Bergman rendezte), azon a nyáron Finnországban egyenesen Mein Kampf Fesztivált tartottak. Ebben a szezonban a mi Nemzeti Színházunk újra játssza a Mein Kampf-ot, fiatalos, tiszteletlen felfogásban. Úgy gondolom, ez a merész előadás nagyon tetszene Gyuri bácsinak.
Igen, nekem Gyuri bácsi. George Tabori, azaz Tábori György, valóban a retyerutyám: anyám másodfokú unokatestvére, távoli nagybácsi. Gyerekkoromban anyám emlegette, hogy él Londonban Pali bácsi, Paul Tabori, aki komoly író és a Pen klub elnöke, viszont működik Amerikában a testvére, George, aki bohém színházi ember, darabokat ír, rendez és a felesége színésznő. Afféle családi enfant terrible. Később hallottam, hogy Németországba költözött, avantgarde rendező lett és kemény, lázadó színházat csinál, imádják a fiatalok. Közben én is színházigazgató lettem a Nagymező utcában, konszolidált és polgári. Radnóti Zsuzsa telefonál egy délután, hogy Pesten van a nagybátyám, és kíváncsi rám. Egy kávéházban találkoztunk: bajuszos, borostás, mélyhangú bácsi pulikutyával és egy nagyon lila hajú titkárnővel. Különös volt, de nagyon barátságos. Aznap a Hetvenkedő katona bemutatója volt a Radnótiban, megnézte, élvezte, elmentünk vacsorázni. Bájos volt és kíváncsi, tudott a filmjeimről, szeretettel érdeklődött a magyar színházi helyzetről, egyáltalán nem volt avantgarde, sem szigorú. Ettől kezdve gyakran találkoztunk Budapesten és Bécsben, ahol ő a KREIS színházat vezette.
Egy este Budapesten, miután megnéztük a berlini Gorkij Színház Mein Kampf vendégjátékát, Eörsi Pista lakásán megegyeztünk, hogy a Radnóti bemutatja a Jubileum-ot, természetesen Eörsi fordításában és Tábori rendezésében. Végül a rendezést nem tudta egyedül vállalni, sokat dolgozott akkoriban, talán épp operát rendezett Amsterdamban. Egy régi munkatársa, exveje (szintén retyerutya!) dolgozott a társulattal, a felejthetetlen Martin Fried. Gyuri bácsi megjelent alkalmanként a próbákon, hozzászólt, tanácsokat adott. A főpróbán kíváncsian figyelte a közönség reakcióit, és mikor a premieren hallotta, hogy mennyit nevetnek, megjegyezte: „ennyit az összes németországi előadáson nem nevettek, mint ma este nálatok!” Csak ennyit válaszoltam: „hazajöttél, Gyuri bácsi.”
Úgy gondolom, hogy a viccmesélésnek ez a módja, ez a szívből jövő irónia, ami nem nélkülöz némi rosszmájúságot – szóval ez a humor nagyon magyar, nagyon budapesti. Karinthy, Molnár Ferenc, Nagy Lajos, Szép Ernő, Márai, Örkény és Tábori történetei a pesti kávéházakban születettek és áradtak szét a nagyvilágba. Vannak viccek, melyeket nem lehet lefordítani: például „die verlorene Tomate” (az elveszett paradicsom) írja valahol Tábori – ezt csak magyar értheti, ez csak nekünk vicc, hiszen a Paradise és Tomate magyarul ugyanaz a szó. Egyébként milyen vicc az, amit meg kell magyarázni? Kérdésemre: „Hogy vagy, Gyuri bácsi?”, így szokott válaszolni: „Voltam már rosszabbul is, de nem sokszor.” Magyarázta gyakran, hogy a vicc a legtökéletesebb irodalmi forma: rövid, logikus és a poénja mindig meglepetés. Amikor a Jubileum egyik jelenetében a főhős Auschwitzban meggyilkolt apjának szelleme megjelenik, és kenyeret ad a fiatal nácinak, aki megkóstolja és megjegyzi: „furcsa íze van„ a csíkosruhás így válaszol: „tudod, mi furcsa emberek vagyunk”, itt már nem nevetett, hanem sírt a nézőtér. És Gyuri bácsi azt suttogta nekem hátul a nézőtéren: „Látod, minden igazi vicc egy katasztrófa.”
1994 nyarán filmszerepet vállalt Magyarországon. Feleségem, Deák Krisztina (még egy retyerutya!) KÖD című filmjében eljátszotta a titokzatos nagybácsit, aki messziről jön és igazságot próbál tenni a két főhősnő konfliktusában. Néhány hetet töltött valahol Tolna megyében, egy régi kastélyban. Vele volt Uschi, Ursula Höpfner, a kitűnő színésznő és nagyszerű feleség, és természetesen Gobo, a magyar származású pulikutyájuk.
Akkoriban album készült Táboriról a 80. születésnapjára. Elmentünk, hogy lefotózzuk a szülőházát Budapesten, a József u. 16-ot. Kiderült, hogy 80 év alatt megváltozott a számozás, az a ház nem ez a ház, nem ezt az épületet fényképeztük, hanem egy másikat a Körúton kívül. Előkerítettünk egy másik fotóst, akivel újra fotóztunk, most már Gyuri bácsival együtt, ezt a házat, kívülről és bent a gangon is. Elromlott a gép, vagy a film kapott fényt – mindenesetre a képek, amint a 80 éves Tábori meglátogatja szülőházát Budapesten – kimaradtak az albumból.
Sokat beszélgettünk azon a nyáron, mesélte személyes élményeit Arthur Millerrel, Chaplinnel, Marlon Brando-val. Szóba került Brecht és Thomas Mann, Lee Strasberg és Elia Kazan. Még azt a titkát is megosztotta velem, hogyan nem sikerült elcsábítania Greta Garbot! Gyakran elmondta kedvenc elméletét, miszerint nincs olyan, hogy a németek, a franciák, a magyarok, a zsidók. Nincsenek a nők, a fiatalok, a feketék, a fehérek. Az általánosítás kényelmes, felületes és lustaságot takar, viszont a másik ember megismerése bonyolult, a kíváncsiság fárasztó. „Gondolkodni, az olyan szexi” – ismételgette. Sokat beszéltünk arról is, miért jobb a kis színház, mint a nagy, miért húzódik az igazi színházművészet manapság katedrálisokból katakombákba. Tábori színháza kamaraszínházakban, stúdiókban működött: Bochum, Hamburg, Bécs, és az utolsó években Berlin. „Ha emberekről akarsz beszélni, igazi érzelmekről és indulatokról, nem mutathatsz három centiméteres emberkéket az óriási színpadon” – emlékszem a mondatra és a kísérő gesztusra a hüvelyk- és mutatóujj között. Kicsi színház, ahol az ember fontosabb, mint a szcenikai hatásvadászat, egy apró társulat a közös gondolkodás mentén, ahol a munka örömet okoz. Az igazi művészet nyugtalanít - hajtogatta - nem kellemes, néha bizony fáj, a jó színháztól az ember libabőrös lesz. Expedíció, mely a legsötétebb mocsarakon és vadonokon át vezet a fény felé – mondogatta.
Többször beszélt arról is, hogy fiatalon a kommerszet kedvelte, és csak negyven éves kora után lett avantgarde, de az élet igazából hatvan fölött kezdődik, akkor kezdenek fontos dolgok történni az emberrel. Kilencvenkét éves volt, amikor láttuk próbálni Berlinben, Brecht Antigoné-ját rendezte egy élénkpiros zakóban, mellette Hapsi, a magyar származású pulikutya. "Én vagyok a világ legöregebb színházcsinálója" – büszkélkedett. Végtelenül fiatal volt. Irigyeltem.
